Hollósi János, a Széchenyi István Egyetem Informatika Tanszékének fiatal oktatója, a Járműipari Kutatóközpont kutatója hosszútávra tervez a győri campuson. Behatóan foglalkozik a gépi látással és a mesterséges intelligenciával. Elmondja, milyen is ma egy informatikus élete.
„Az informatika iránti vonzalmam még az általános iskolában kezdődött. Olyan suliba járhattam Tatabányán, ahol kiemelt szinten foglalkoztak az informatika oktatással. Felsősként már programoztunk, és egyszerűbb algoritmusokat is írtunk. Amikor középiskolát kellett választani, azt figyeltem, hogy hol van kiemelt informatika oktatás. Kimondottan olyan középiskolába mentem Tatán, ahol tagozatos osztály is indult. Az érettségi után már egyértelmű volt, hogy mérnök-informatikusnak jelentkezem, most pedig éppen a doktori tanulmányaimat folytatom” – mondja Hollósi János.
Tatabányához ugyanolyan közel van Budapest, mint Győr, de a fővárosi forgatag nem volt vonzó az egyetemválasztás előtt álló fiatalember számára. Győrt emberléptékűnek tartotta. Középiskolásként sokszor járt ide, ismerősei közül is sokan tanultak a Széchenyi-egyetemen. Az egyetemen kezdetben Hollósi János is beleolvadt az informatikusokkal kapcsolatos sztereotípiákba. Nagyon visszahúzódó volt. Később viszont, az alapképzés vége felé, 2014-ben alapító tagja lett a hallgatói kezdeményezésre létrejött Neumann János Informatikai Szakkollégiumnak, és azóta is részt vesz a hallgatói közösség munkájában.
A piac két kézzel kapkod az informatikusok után, és Hollósi János is azt tervezte kezdetben, hogy elhelyezkedik majd valahol az iparban, végül mégis az egyetemen maradt. Nagyjából az alapképzés közepe táján egyszer csak kipattant a fejéből, hogy mi lenne, ha a campuson maradna, tudományos fokozatot szerezne és tanítana. Ettől kezdve már a BSc alatt úgy próbálta terelgetni a saját útját, hogy minél közelebb kerüljön ehhez a célhoz. A lehető legjobb tanulmányi eredmény elérésére törekedett, többször TDK-zott, és fel is figyeltek rá. A mesterképzést már úgy végezte el, hogy közben az egyetemen dolgozott főállásban.
A tudományos diákköri munkát azért is ajánlja minden egyetemi hallgatónak, mert ott többféle tudományterületbe is belekóstolhatnak. Ő is így volt ezzel, míg végül lehorgonyzott a gépi látás-képfeldolgozás, és a mesterséges intelligencia területén. Elsősorban mesterséges neurális hálózatok kutatásával foglalkozik a járműiparhoz, az autonóm járművekhez kötődően. A Járműipari Kutatóközpontban (JKK) autonóm jármű szakkört vezet Horváth Ernő kollégájával. Mentorként segítik a hallgatókat abban, hogy a SZEnergy Team versenyautóját el tudják látni autonóm funkciókkal. Idén már szeretnének indulni az önvezető versenyszámban a Shell Eco-marthonon.
„Azért is szeretek itt dolgozni, mert nem csak elméleti szinten kutatok a doktori iskolában, hanem az ott szerzett tudást a gyakorlatba is át tudom ültetni a JKK-n keresztül, a tanszéken pedig tovább is adhatom a hallgatóknak. Egy kicsi, de fontos szeletét képviselem kutatómunkámban az autonóm járműfejlesztésnek. Kifejezetten azzal foglalkozom, hogy miként tud az ember helyett látni a jármű. Különféle szenzorokkal, jellemzően kamerákkal és radarokkal, lidarokkal legyen képes érzékelni a körülötte lévő környezetben található objektumokat, és azokat fel is ismerje. Meg tudja állapítani például, hogy előtte éppen egy útjelzőtábla, egy másik autó, vagy egy ház van. Ráadásul ne csak erre legyen képes, hanem a térben lévő helyzetüket is határozza meg, és legyen tisztában a tulajdonságaikkal. Vagyis végsősoron ne csak felismerje, hanem értse is meg, hogy mi zajlik éppen a környezetében. Ezzel együtt legyen képes arra is, hogy valamilyen szinten előre vetítse, mi várható a következő másodpercekben. Az ember is ilyen módon működik. Ha vezetjük az autót, és látjuk, hogy gyalogos közeledik a zebra felé, akkor feltételezzük, hogy le fog lépni elénk az útra, és ügyelünk rá, hogy elsőbbséget adjunk a számára. Az autonóm jármű esetében is nagyon fontos, hogy ne csak felismerje, hogy az ott egy zebra, az pedig egy gyalogos, hanem össze is tudja kötni őket, és következtessen arra, hogy mi várható. Ez az a terület, amivel behatóan foglalkozom” – mondja.
A Járműipari Kutatóközpont munkatársa a PhD fokozat megszerzése után is szeretne az egyetemen maradni. Oktatni a tanszéken, és a gyakorlathoz is közel maradni. Nagyszerű lehetőségnek tartja, hogy a campuson működik a JKK, ahová át lehet ültetni az elméleti tudást, és felhasználni a gyakorlatban. Ez a kettősség ad teljességet a számára, ahogy több más munkatársának is.
Szerinte az önvezető autók korára még legalább tíz-tizenöt évet biztosan várni kell. Pontos becslést nem lehet adni rá, viszont láthatóan egyre többen foglalkoznak ezzel a területtel, és évről évre több és több energiát, pénzt ölnek bele. Ha pedig elérünk az autonóm járművek koráig, Hollósi Jánossal biztosan találkozni fogunk egy ilyen autóban. Bízni fog benne, hiszen a gépi látás és a mesterséges intelligencia kutatásán keresztül az ő munkájának eredménye is bent lesz a fejlesztésekben. Azt mondja, nem kell tartani a jövőtől. Ma már például senki nem csodálkozik azon, hogy nincsenek lovak kötve a kocsik elé, pedig pár emberöltővel ezelőtt ez még elképzelhetetlen lett volna. Ugyanúgy egy-két évtized múlva már teljesen természetesek lesznek a sofőr nélküli autók az utakon.
