Az Év Magyar Autója, a Magyarország Autója és az Év Zöldautója díjakat odaítélő öttagú zsűriből most Kismartoni András, az origo rovatvezetője mutatkozik be.
Minden üzemszerűen működő osztálytársam csokira, játékpisztoly-patronra, GI Joe figurára vagy bicajtuningra költötte a zsebpénzét, én viszont kéthetente a trafikba zarándokoltam autós újságot venni. Addigra kiskoromtól fokozatosan alakult ki az őrület: kezdetleges szókincsem java részét autómárkák alkották, lépni nem lehetett otthon a Matchboxoktól, később már Turbo rágó képekkel sefteltem – talán önök is emlékeznek még a Silindir/Motor, Beygir Gücü és Azami Sürat kategóriákra.
Időközben sikerült szintet lépnem: egyik nyáron a balatoni nyaralónk kertjében beindítottam a Trabant 601 kombit, kiálltam a diófa alól, megfordultam, és ugyanoda visszatolattam. Az őseim nem igazán tudták hová tenni, hogy a hátsó ülésről nem csak a benzincsap-szívató szertartást, de a pedálok kezelését és a kormányváltó fokozatkiosztását is ellestem. Innentől nem volt megállás – viszont csak 17 évesen, a jogsi megszerzése után tudtam végre előbújni az illegalitásból.
Vesztemre túlságosan humán beállítottságú voltam ahhoz, hogy érettségi után apám példáját követve közlekedésmérnöknek tanuljak, így elhatároztam, újságírói oldalról próbálok az autózás közelébe férkőzni. A kommunikációs szakos előadások helyett gyakran autószalonokban lebzseltem, hátha megszánnak egy-egy tesztvezetéssel (egyszer még V6-os Land Rover Freelandert is elvihettem a fapados Astrák és Puntók mellett), amihez fedősztoriként és szárnypróbálgatásként autós rovatot is indítottam az egyetemi újságban. Jól megcélozva a tehetős vásárlóközönséget…
2003-ban, ötödéves egyetemistaként nem várt helyről mosolygott rám a szerencse: Balla Márton sajtóügynöksége az országban első (és máig utolsó) alkalommal autósújságíró-tanfolyamot szervezett, a kor legjobb szakembereivel a katedránál. Apró bökkenőként pont előtte vertem el minden pénzem egy ’62-es évjáratú, iszonyú sárga-fekete fényezésű, de legalább rendszámos Pannonia T1-esre, így aztán családi alamizsnából tudtam benevezni a tanfolyamra. És mennyire jól tettem!
Balla Marciék a próbacikkek alapján munkalehetőséget ajánlottak, ráadásul még választhattam is az Autó-Motor és az Autópiac közt. Utóbbi lett a befutó, hiszen bő tíz éve minden számát megvettem, úgyhogy egy héttel az utolsó egyetemi vizsga után felköltöztem Pestre egy festőművész ismerős lakásra inkább nyomokban emlékeztető műtermébe, és jelentkeztem a Motor-Presse kiadónál. A pár hónappal ezelőtti tanár urak (Csikós Zsolt, Gajdán Miklós, Papp Tibor) hirtelen a kollégáim lettek.
Erre az időszakra azóta is hőskorként gondolok vissza, elképesztő apparátussal, legalábbis magyar viszonylatban: profi fotós, Szabó-Jilek Ádám fényképezte a tesztautókat, külön kollégák segítettek hozni-vinni őket, és összegyűjteni minden egyes adatukat az újságok táblázataihoz. Korlátlanul el lehetett számolni a benzint, ami viszont nem azt jelentette, hogy zöldfülűként BMW M3-asokkal száguldozni lett volna a feladatom. Ó, nem: akciókörképek, közéleti anyagok jelentették a leckét.
Az első évek tanulással teltek, és – ez már csak ilyen szakma – máig nem zárult le a folyamat. Közben sokat jártam fotózásokra, gyűlt az összehasonlítási alap, s megkaphattam életem első tesztautóját, egy Ford SportKa nevű elavult, de rém szórakoztató gombócot, amivel naponta késő éjszakáig autóztam. Aztán a főszerkesztő, Tóth Zoltán először delegált külföldi sajtóútra (kis híján le is késtem a repülőt), azzal a megkötéssel, hogy a Piac mellett a kiadó presztízslapjába, az Autómagazinba is írjam meg. Leadás előtt tízszer olvastam át a cikket…
Teltek-múltak az évek, és a 2008-as válság évében, amikor véget ért a devizahiteles autóvásárlási láz, majd sorra zártak be a csillogó-villogó szalonok, ráadásul a kiadó felett is sötét fellegek gyülekeztek, átkerültem a Magazinhoz. Két év után kineveztek főszerkesztő-helyettesnek, aztán pár hónap múlva egy drámai értekezleten bejelentették, hogy bezárják az Autópiacot, mi pedig egy másik kiadóhoz kerülünk a Vezess.hu-val közös irodába. Az archívumot egy öreg, ex-tűzoltó Zsukkal költöztettük át.
Tesztautókban és kalandokban ezután sem volt hiány, csakhogy egyre kevesebben készítettük az Autómagazint, és mind többet kellett foglalkozni az anyaújság (Auto Motor und Sport) cikkeinek fordításával. Járulékos haszonként az új kiadónál belekóstolhattam az online újságkészítésbe, és megtetszett – ez is fontos szempont volt, amikor Nógrádi Attila, az Origo autós rovatának vezetője megkeresett 2012-ben egy ajánlattal. Életemben először, és máig utoljára munkahelyet váltottam.
Nem csak az új formátumot és leadási ütemezést kellett megszokni, hanem azt is, hogy csak részben autóőrültek az olvasók – mindenkit meg kell tudni szólítani, akit kicsit is érdekel a mobilitás. Az új- és használtautó-tesztek, közéleti cikkek mellett hamar kedvenceimmé váltak a magazinos, szórakoztató anyagok. Írhattam (olykor forgathattam) páncélozott katonai járműről, monster truckról, Ferrari fűnyírótraktorról, balatoni katamaránról és minden más kreténségről. Ezeket máig imádom.
Idővel persze az Origo Autót is utolérte a létszámcsökkenés, 2015-ben pedig átvettem a rovat vezetését; azóta az írás rovására sokszorosára nőtt a témák szervezése, a munka koordinálása, a cikkek szerkesztése és címlapi menedzselése. Próbáljuk megőrizni a változatosságot, és három éve a motoros alrovatot is sikerült feltámasztani. Olykor tesztelek kétkerekűeket, de továbbra is „kicsiket”, korlátlan helyett A2-es jogsival – féltem a bőröm, egy bivalyerős motor túl nagy kísértés lenne.
Helyette egy másik téboly kezd elhatalmasodni rajtam, a veteránozás. Valószínűleg még a Motor-Pressében ragadhatott rám, és az otthonom is nyomát viseli, hiszen a nappaliban három jókora vitrin lóg, rogyásig 1:43-as modellekkel, a garázst pedig egy 30 éves Volkswagen foglalja el a családi autó elől. Csak sokára vettem a bátorságot ahhoz, hogy a témában publikálni merjek (például 2010 óta külsősként az Oldtimer&Youngtimer újságban), kedvenceim máig a volt szocialista gyártmányok.
Nem állítom, hogy a Trabantok, Zsigák és faros Skodák jók autók lennének, egyszerűen ezek jelentik a 35-40 pluszos generációknak Magyarországon a nosztalgiát, és a karakterük vitathatatlan. Apropó, karakter! Ez az, ami a mai autókban is a legjobban meg tud fogni, legyen szó műszaki megoldásról vagy formáról, de semmiképp sem üres marketing ígéretekről. Persze mindent a helyén kell kezelni: amit hétköznapi rohanásra terveztek, ott a praktikum, kényelem és takarékosság a fő szempont.
Ebben a szakmában alighanem mindenkitől azt kérdezik, melyik a kedvenc autója, s én erre sosem tudok választ adni. Önző szempontként nem hagyhatom figyelmen kívül a vezetési élményt, de abból sem csak a „klasszikus” áll közel hozzám (szerpentinen döngetni sportkocsival): sztrádán kényelmes utazóautóban, nyári estéken kabrióban, terepre kiszabadulva offroaderben érzem jól magam – városi pakolóhely-keresésben pedig talán elektromos miniben. Élvezni kell a sokszínűséget, amíg lehet!
