Autó nehezen hoz ki a sodromból, közel kétezer teszt után elég szenvtelen tudok lenni bármely márka akármelyik autójával. Ez is csak egy meló, tisztelem a kocsit, becsülettel tesztelem, de nem jövök lázba tőle. Talán csak néha. A Stelvio Quadrifoglio más tészta, hónapokkal előtte készültem a találkozásra. Bezsongtam. Annyira izgultam, hogy még egy Vályi Pista videót is megnéztem róla.
Láttam rajta, hogy ő is fél. Megnyugodtam. Amikor beültem, éreztem, hogy képes leszek megzabolázni. Önmagamat. Már ha Stelvio őnagysága is akarja. Majdnem kibírtam atrocitás nélkül, de csak majdnem. Az 1100 kilométerből csak pár ezer méter, a közösen eltöltött 20 órából csak pár perc volt, amikor engedtem a bűn édes csábításának. Ha nem vagyok már 45 éves, biztos nem tudom magam így megtartóztatni. De az a pár perc, az a pár kilométer elég volt ahhoz, hogy átéljem a felelőtlen vakmerőség és a céltalan önpusztítás bizsergető báját. Csoda, hogy nem lett belőle baj. A Quadrifoglio veszélyes fegyver, nem szabadna az útra engedni. Drog, nem lehet szabadulni tőle, most is kívánom.
Hogy néz ki?
Az Alfa Romeónak elpusztíthatatlan a bája, egyetlen másik autómárka sem bír ilyen varázserővel és a túlélés ilyen tiszteletre méltó képességével. Tudták, hogy az Alfa is olyan betűszó, mint a Fiat, vagy a Seat? Az Anonima Lombarda Fabrica Automobili, azaz Alfa immár 110 éves lombardiai vállalkozás, amely a történelem viharjait sikeresen túlélte, legyen szó világháborúról, forradalomról, sztrájkokról, államosításról, csődközeli állapotokról vagy tulajdonváltásról. A márkanév erős, ezt sugallja a Viscontiak címerét és a máltai keresztet hordozó hűtőmaszk.
A négylevelű lóherét már 97 évvel ezelőtt is magukon viselték az Alfa Romeo sötétvörös versenyautói. Ma pedig ott virít az 510 lóerős Stelvio Q4-en. Mindenki Quadrofoglio Verdének hiszi, QV-nek becézi, pedig csak Q már, a Verde valahol Lepsény után elveszett.
A csomagtartó 500 literes (az üléseket ledöntve 1600 liter áll a rendelkezésünkre), ami megfelel a kategória átlagának, hokis táskám csak a hátsó ülés ledöntésével fért be. Ennyi baj legyen! Praktikus a kocsi, zöldlombot kellett vele szállítanom, minden zugát telepakoltam levelekkel. Hulladéklerakóba vittem, így derült ki, hogy üres tankkal és vezetővel 2010 kilogrammot nyomott a mérlegen. Ennek tudatában nagy tapsot érdemel a fékrendszer és az azt fejlesztő budapesti mérnökicsapat (Continental). 200 fölötti tempóról ekkora testet rövid úton megállítani, nem kispályás feladat. Hogy ez minél simább és zökkenőmentesebb legyen, ajánlott a mintegy 2,5 millió forintos karbon-kerámia fékrendszer megvásárlása (tesztautónkon nem ez volt), főleg, ha pályán szeretnénk kipróbálni, mit tud a Stelvio Q. A tesztautót megfelelően adagolható acélfékek és eloxált alumínium féknyergek (elöl 330 milliméter, hátul 320 milliméter) lassították, egész jól helyt álltak. A rugózási kényelem meglepően mértéktartó, nem egy hintó, de nem is ráz úgy, mint egy kultivátor.
A beltér középszerű, de jól éreztem magam a vörös biztonsági öv szorításában. Ahová nem jutott szénszálas betét, ott bőr és alcantara borít be mindent, se nem extravagáns, se nem fantáziadús a Stelvio utastere, de jó benne lenni. Az erős marokként szorító sportülések hosszú úton is kényelmesek, látványos a kormánykerék szénszálas borítása, a kormány mögött rögzített váltófülek Ferrarik hangulatát idézik. Van is miért, hisz az F154 kódjelű Ferrari motor dübörög a motorfedél alatt és baromira mérges, hogy két hengerétől megfosztották.
Hogy megy?
Igen, jól értették, ez az 510 lovas biturbó V6 eredetileg egy Ferrari V8 (olyan, mint amelyik a Portofinóban teljesít), csak éppen két hengert lenyisszantottak róla. Ez magyarázza a szokatlan, kilencven fokos hengerszöget, amely a durva járásért és a V6-os egyedi hangzásáért felel. Utóbbihoz azért volt pár szava Akrapovič mesternek is. Ránézésre is libabőrös lesz a hátam a kettős üzemű szénszálas és titán kidörgőktől. Nem széria, mintegy kétmillió forintba fáj, de enélkül nem igazi a móka.
A 2,9 literes V6 durva ütemet diktál kigyorsításkor, kéjesen magas fordulaton pörög, a váltások (nyolcfokozatú ZF a szerkezet) pedig olyan gyorsak (versenymódban 15 századmásodperc alatt vált), hogy alig van időnk élvezkedni, máris megérkezünk a célhoz. Ha nem visszük túlzásba a hajszolását, még egész emberi fogyasztással is lehet vele közlekedni, de azért számoljunk azzal, hogy átlagban nem ússzuk meg 14-15 liter alatt, hacsak nem androidnak szült az anyánk.
Számokban? 0-100 kilométer/óra: 3,8 másodperc. Végsebesség: 283 kilométer/óra. Nürburgring: 7 perc 51,7 másodperc. 30 millió forint.
Az olaszok egyébként nem csupán díszként használtak szénszálas műanyagot. Karbon a kardántengely, míg a motor, a fékek, a felfüggesztés (elöl kettős keresztlengőkaros, hátul négy lengőkaros), a hátsó kereszttartó, valamint az ajtók, a géptető és a kerékdobok (részben vagy teljesen) alumíniumból készültek.
Milyen vezetni?
Határozottan falja a kanyarokat. Nem is lehet másképp, köszönhetően a Stelvio Quadrifoglio okos négykerék-meghajtásának (alapból hátul hajt, előre maximum 50 százalék nyomaték juthat, ha nagy szükség van rá), a hátsó kerekek közötti nyomatékelosztásnak és az elektronikusan szabályozott futóműcsillapításnak. Az 510 lóerős 2,9 literes biturbó V6 a Giuliában kezdte a pályafutását. A Stelvio azonban jóval nagyobb, hat centivel hosszabb, 9,5 centivel szélesebb és mindenekelőtt 25,5 centivel magasabb. De ez most nem számít. Mohón fordul el, erőszakosan, farát finoman lobogtatja. A 12:1 arányú kormányáttétel példaszerű, a kormányzás közvetlen, a sofőr a kezével érzi, amint a hátsó kerekek elérkeznek a tapadáshatárra és szépen, ellenőrzött módon megindul keresztbe a Stelvio. A 20 hüvelykes téli Pirellik nyöszörögnek, ahogy hetvennel beesünk a szűk kanyarba. A hátsó differenciál hagyja kigyorsulni az ívkülső – esetünkben bal hátsó – kereket (ez a nyomatékvektorálás, a nyomaték oldalankénti elosztása a minél jobb tapadás érdekében), csökkenti a befordulás sugarát, így a kigyorsítási szakaszban, a kanyart kilapító egyenesben késlekedés nélkül indul meg a fenevad. Amint a hátsó kerekek kipörögnének, a központi osztómű a nyomaték legfeljebb ötven százalékát előre küldi az első tengelyre. Hiába összkerekes a Stelvio Quadrifoglio, kifejezetten előnyt élves a hátsókerék-meghajtás.
Az ellenőrzött túlkormányzás csak verseny (race) üzemmódban működik. Más beállításoknál közbeavatkozik az elektronikus menetstabilizáló (ESC). A dinamikus módban csak kis kilengést enged meg az elektronika. Normál módban egyszerűen semmi izgalmas nem történik – mielőtt kitörne a Stelvio fara, az ESC úgy összehúzza a derékszíjat, hogy a szerencsétlen V6 csak kapkod a levegő után -, így ezt a módot csak dugóban érdemes bekapcsolni. Persze, mindennél van lejjebb, a takarékos módban azt is elfelejtjük, hogy négylevelű lóherét találtunk, vitorlázó üzemben a hat hengerből hármat lekapcsol a fösvény fedélzeti matróna. De ez sem segít, hogy alacsonyan tartsuk a Stelvio Q fogyasztását. A gyártó szerint kilenc literrel beéri száz kilométerenként. Sokat autóztam a feleségemmel közösen, talán csak ezért úsztam meg végül 15 liter alatt a fogyasztást. Tapasztalatból tudom, hogy bátrabbaknál a 20 literes fogyasztás is takarékosnak számít. Dinamikus és versenymódban állítható a lengéscsillapító keménysége, de ez igazából csak pályán érdekes.
Versenymódban a gázreakció olyan heves, hogy Gyokovics sem képes visszaadni a szerváját. De még ez a fürgeség sem tudja elfojtani a turbólyukat, ám a 2500-as percenkénti fordulatnál becsapódó 600 newtonméteres nyomaték feledtet mindent, innentől olyan egyenletes a gyorsulás és az izomtömeg felépülése, hogy azt sem tudom Kövér Lacika vagyok-e vagy Dúró Dorka A sportmotor hétezer fölé pörög, mielőtt a nyolcfokozatú ZF automata szintet lépne. Ennél csak az kéjesebb, ha mi váltunk – ez az első autó, amelyben nem akartam egy percig sem hagyni váltani az automatát -, a kormány mögötti hatalmas, hideg alumínium fülek a legjobban kézre állnak az utcai autók között. Az alfás mérnökök direkt a Stelvióra hangolták a 2,9 literes motor és a váltó táncát. Kihúzatva a motor hörgését és a turbó süvöltését felváltja a négy kipufogóvégből felszakadó dübörgés, nincs benne semmi művi, semmi mesterkélt, csak hang (legyen) és fém…
Kanyarról kanyarra egyre őrültebb a Stelvio, ahogy mi is egyre vadabban faljuk az életet, ahogy érezzük a végét. Az úthibákat elektronikusan vezérelt lengéscsillapítóival példásan simítja ki, rugózása feszes, de nem veri le a veséket, kemény, de nem fáj. Töredezett aszfalton, kátyús utakon persze rosszabb a helyzet, de összeszorított fogakkal, véres vizelettel tűrjük, hogy fájjon és hogy jó legyen.
Kétszáz fölött már erős a szélzaj, de ha elvesszük a gázt, kézzel visszaváltunk, padlógáz, majd felváltunk újra, úgy bőg a motor, úgy üvölt a kipufogó és váltáskor pedig úgy dörög mögöttünk az ég, hogy nincs az az orkán, amely szóhoz juthatna.
Kép és szöveg: Biró Csongor
